Bátran állítom, hogy az oldal eddigi legérdekesebb (élet)története olvasható a következő oldalakon, egyben talán a legkevésbé közismert is. Ismeretlen, annak ellenére, hogy a tiszaföldvári születésű Kohn Imre tevékenységének feltételezések szerint mintegy 800-1100 izraelita üldözött köszönhette az életét a vészkorszak idején. Könnyen kijelenthetnénk tehát, hogy Kohn egy hős volt. Tiszaföldvárnak kevés hőse van, hogy-hogy az egyik legfontosabbról feledkeztünk el? A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. (A tisztázásra váró kérdéseimet a cikk végén próbáltam összegyűjteni)
Oskar Schindler mintegy 1200 zsidó munkását mentette meg a koncentrációs táboroktól. Ha igazak a számok – és az életeket számokká egyszerűsítjük – Kohn sem sokkal marad el tőle. Tette mindezt ráadásul közvetlen életveszélyben, hiszen ő maga is zsidó volt. Az, hogy a neve mégis ismeretlenül cseng, csak részben köszönhető a feledésnek, Kohn – aki a második világháború után változtatta csak a nevét Kormosra – pestiesen szólva nem volt “egyszerű figura”, fiatal kommunistaként szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban, majd ügyeskedő vállalkozó lett belőle, aki a háború után csempészetből élt, megjárta mind a nyilasok, mind a Rákosi korszak kihallgatószobáit, végül 1960-ban disszidált nyugatra és 1969-ben bekövetkezett haláláig Bécsben élt. Az életéről fellelhető adatokból kirajzolódó mozaikos kép nem illeszthető probléma nélkül a “hős” szó – korszellem szerint amúgy is gyakran változó –, szűkre szabott keretei közé. Maga a kép sem tűéles, hisz életének számos részletét homály fedi, más részeit csak visszaemlékezések, családi legendák alapján ismerjük. “Az volt a szerencséje, hogy mindig mázlista volt” – ezt a mondatot már saját magáról mesélte nevelt lányának, Gold Katalinnak.
Kormosról Natasa Konopitzky, Katalin lánya készített az osztrák közszolgálati rádió (Ö1) számára kétrészes rádióműsort 2019-ben, amely abban az évben a New York National Radio Awards aranydíját is elnyerte. Az ebben elhangzott családi emlékeket egészítettem ki általam fellelt adatokkal a cikkben.
Kohn Imre 1897. március 9-én született Tiszaföldváron, Kohn Lajos szabómester és Kronstein Ida háztartásbeli gyermekeként.1 A törökszentmiklósi születésű apa ismert iparosa volt Földvárnak, 1926-ban hunyt el.

Imre a gimnáziumot Budapesten végezte, majd még tizenévesen megjárta az első világháborút, harcolt az olasz és a keleti fronton is, két vitézségi érmet szerzett.2 Időközben a család visszaköltözött Törökszentmiklósra, ahol Imre a szabómesteri vizsga megszerzése után a családi vállalkozást vezette. Később a Törökszentmiklósi Gazdák Gőzmalma Rt. tulajdonosai között is feltűnik a neve.3 Megnősült és született két lánya, Julianna és Zsuzsanna. Utóbbi elmondása alapján alapján a család 1938 körül költözött a fővárosba, mert itt, vidéken akkor már rendszeresen zaklatták őket, betörték az ablakaikat és éjszakánként attól féltek, hogy berontanak hozzájuk és bántalmazzák őket. A városba költözéstől biztonságot reméltek, amit azonban ott sem találhattak meg.4 Kohn vállalkozásai viszont egy ideig sikeresen működtek, a Madách téren volt egy textilboltja, valamint egy pamutszövő üzembe is betársult. Mivel tiltva volt, hogy a zsidók saját üzletet vezessenek, papíron ismerősei, Zemberi Árpád és Majláth Ferenc tulajdonában álltak a vállalkozások, de a működést Kohn szervezte. A háború utolsó éveiben, hadügyminisztériumi kapcsolatai révén, cége, a Felsőruházati Kft. megkapta üzemeltetésre a Csángó u. 6 szám alatt működő szövőüzemet. ahol katonai egyenruhákat kellett gyártatnia. A munkához 200 kirendelt zsidó kényszermunkást foglalkoztathatott, akiket aztán hónapokig bújtatott családostul az üzemben, valamint egy kiterjedt hálózat révén még sokakat, három másik “álhadiüzemként” működő létesítményben.
Konopitzky a rádióműsorban elmondta, hogy Kohn Imre világháború alatti tevékenységéről először az édesanyjától és nagymamájától hallott. Utóbbi, Gold Lenke, Kohn szeretője volt a háború után, később Bécsben együtt éltek és nevelték Lenke lányát, Katalint. A nagymama is magyar zsidó volt, akárcsak férje Gold Árpád, aki Rákosi hatalomra kerülése után, 1950 végén hagyta maga mögött az országot. A felesége és a lánya is követni szerették volna, de a 1951 januárjában, a határon elfogták őket, az akkor négyéves Katalint nevelőintézetbe, Lenkét másfél évre börtönbe zárták. Szabadulása után ismerkedett meg Kormossal, aki kezdetben tulajdonképpen a bűntársa volt. Nyugatról hozott csempészárut rejtegetett nála, Gold Katalin erre így emlékszik vissza: “…Csempészettel foglalkozott, és az árut nálunk rejtette el. Órák, pulóverek, macskamintás sálak, ezek voltak akkoriban divatban. A nagymamám eladta az árut. A legjobb vevője egy gazdag szomszéd volt. Ebből éltünk. Délutánonként hárman kártyáztunk, egyfajta römit, amit órákig lehetett játszani. Imrét körözte a rendőrség. Valaki beköpött minket, és két rendőr jelent meg, akik felforgatták az egész lakást, kiürítették a szekrényeket. Volt egy nagy cserépkályhánk, és az órák a rács alatt voltak. A zsaruk háromszor is benéztek oda, az órák gyakorlatilag a kezükben voltak! Végül anyámat is magukkal vitték, de az órákat nem találták meg.”5
A Katalin emlékeiben élő kép anyja barátjáról (bár időnként gondoskodónak és kedvesnek látta), igencsak ellentmondásos maradt, alapvetően egoista, manipulatív embernek tartotta, aki néha meglepően kisstílű és lekezelő, máskor bőkezű és nagylelkű volt. Az anyjától hallott történeteket sem hitte el, ami érthető is: visszatérő történet volt például, hogy “Imre bácsi” náci egyenruhába öltözve vezetett ki zsidókat fővárosi gettókból.
Ugyanakkor Konopitzky, a családi hagyaték rendezése közben, számos levélre bukkant, amelyet “Imre úr” számára küldtek Izraelből, az Egyesült Államokból, Olaszországból, Nagy-Britanniából, Argentínából és Brazíliából. Közel az összes holokauszt túlélőktől származott, akik állításuk szerint Kohnnak köszönhették az életüket. Köztük volt Pick György (George Pick) is, aki azóta az Amerikai Holocaust Emlékmúzeumnak (USHMM) ajándékozta a hagyatékát.6 A 2005-ben kiadott, Genocial Mind címen megjelent kötetben – amely a New Jerseyben található Kean Egyetem holokauszt konferenciájának előadásait tartalmazza – szerepel Pick írása, Imre Kormos: Unknown Hero of the Hungarian Jewish Rescue and Resistance címmel, de visszaemlékezése elolvasható az USHMM honlapján is:
Pick György (ma George) István és (Kornhauser) Pick Margit fia. Budapesten született 1934. március 28-án, ahol édesapja mérnökként, édesanyja pedig titkárnőként dolgozott. Istvánt 1940-től kezdődően besorozták munkaszolgálatra. Háromszor vitték el. 1940-ben három hónapra egy ruszin kisvárosba küldték, ahol útépítési munkára osztották be. 1943 nyarán Kolozsvárra vezényelték, itt is utat kellett építenie. Végül 1944 áprilisában Magyarország nyugati részére küldték, hogy tankcsapdákat állítsanak. Távolléte alatt György és édesanyja budapesti otthonukban maradtak. György egy budapesti zsidó árvaházi iskolába járt. 1944 júniusában kénytelenek voltak átköltözni a város egyik kijelölt “sárga csillagos” házába. István zászlóalja 1944 szeptemberében visszatért Budapestre. Egy hónappal később, október 25-én parancsnoka figyelmeztette az egységének tagjait, hogy másnap Németországba küldik őket. Az áthelyezésük előtt a férfiaknak adott 24 órás szabadság alatt István egy barátjával bujkált. Először nagyszülei házának pincéjében rejtőzött el, amely egy bombatámadás során nagyrészt megsemmisült. Miután azonban barátját elfogták Istvánnak új búvóhelyet kellett keresnie. Egy volt magyarországi üzlettársától, Gyekis Györgytől kért segítséget, aki egy Csángó utcai textilgyárba küldte. A gyár látszólag egyenruhákat gyártott a magyar hadsereg számára, de valójában már megszűnt a termelés. Körülbelül 170 zsidó bujkált ott, köztük közel 100 nő és gyermek. A gyárat Kormos Imre (Kohn), egy hamis papírokkal élő magyar zsidó alapította, akinek már volt tapasztalata a textiliparban. Kormos négy gyárat üzemeltetett, ahol 1100 zsidót rejtegettek. November 22-én, egy hónappal azután, hogy a gyárba érkezett, István üzenetet küldött a feleségének és a fiának, hogy csatlakozzanak hozzá. Röviddel azután, hogy a család újra találkozott a gyárban, Kormost (aki magyar barátoknál bujkált) valaki feljelentette a Gestapónak. A besúgó Kormos négy gyárából háromnak a helyét is elárulta. December 2-án az állambiztonsági rendőrség öt fegyveres tagja rajtaütött a Csángó utcai gyáron, ahol Pickék bujkáltak. A zsidók a rendőrök megvesztegetésével el tudták kerülni a letartóztatást. Kormost azonban elfogták. Két napig kínozták, nem árulta el a negyedik gyár helyét, így esélyt adott az ott rejtőzködőknek a szökésre. Kormost halálra ítélték, de sikerült megszöknie és túlélnie a háborút. Néhány nappal a december 2-i rajtaütés után Pick Györgyöt a gyárában lévő többi gyerekkel együtt a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló épületbe szállították. Mivel ott nem volt élelem, György visszaszökött a szüleihez a textilgyárba. Nem sokkal a szökése után a Vöröskereszt védett háza ellen nyilas rajtaütés történt, amelynek során a gyerekeket összeterelték és a Duna-parton agyonlőtték. György és szülei a Csángó utcai gyárban maradtak december 17-ig, amikor két rendőr bevitte őket az új központi gettóba. Egy hónappal később, 1945. január 18-án szabadították fel őket a szovjetek. Bár György és szülei túlélték, tágabb családjuk 161 tagja elpusztult a holokausztban. Györgyék Budapesten maradtak az 1956-os magyar forradalomig, amikor is az Egyesült Államokba emigráltak.7
A George Pick által is említett négy gyárat egy újsághirdetés alapján sikerült beazonosítanom, ugyanis Kohn, aki időközben Kormosra változtatta a nevét 1946-ban összejövetelt tartott az Andrássy úti London kávéházban az “álhadiüzemekben” túlélők számára. Itt a Csángó utcai mellett, a Király utca 36. (ez volt a Felsőruházati Kft központja, ahol mintegy 250 fő dolgozott), a Budapest-Wansdorfi Pamutüzemet és a Dóczi (úti?) üzemet említi. “Imre úr”-ként hivatkozik magára.8

Natasa Konopitzky is beszélgetett Pick Györggyel, aki még emlékezett, hogy ‘44 novemberében mennyire hideg volt a Csángó utcai üzemben. Az emberek szalmazsákokon és emeletes ágyakban aludtak, esténként kerülték a világítást, nehogy feltűnjön az ottlétük. 1995-ben Pick hazalátogatott Magyarországra, és elment egykori búvóhelyére is, azonban a fotókat készítő férfit a környéken kifejezetten ellenségesen fogadták, ami – érthető módon – fájó emlékként él benne. Azóta sem látogatott újra Magyarországra. Pick egyébként állítása szerint sosem találkozott személyesen Kormossal, de így is hősének tekintette. Szerinte Kormos egy egész hálózatot működtetett a zsidók bújtatására és több mint ezer ember köszönheti életét a tevékenységüknek. A férfi az Egyesült Államokban megtalálta Kormos Imre vér szerinti lányát, Hámori Zsuzsát, aki nagy szeretettel emlékezett apjára. Tőle származik az információ, hogy Kohn szerepet vállalt kommunistaként a Tanácsköztársaság idején, ami miatt utána évekig vegzálták a hatóságok. (Megjegyzés.: Ennek alátámasztására vagy cáfolására egyelőre nem találtam adatot). 9
Konopitzky levéltári kutatásaiból derült ki az is, hogy Kormost egy társa, Alföldi Béla István árulta el, akinek az irodájában hazánk német megszállását követően rendezte be “központját”. Az iroda két rendőrörs között állt. Éppen ezért gondolta úgy, hogy ott lesz a legkevésbé feltűnő a tevékenysége: hiszen itt keresnék utoljára. A nyilasok hatalomra kerülése után minden utcán töltött perc életveszélyes volt, de Kohn viszonylag bátran közlekedett még ekkor is. Segített neki, hogy nem sztereotipikus külsejű, hanem magas, kékszemű, szőke férfi volt, a Dávid csillagot sosem viselte, zakójában mindig lapult egy hamis keresztény igazolvány és igyekezett magabiztosan elsétálni az igazoltató nyilasok mellett.
Kohn kiterjedt kapcsolati hálójában akadt hivatásos hamisító is, aki százszámra készített hamis iratokat az üldözöttek számára. De állítólag volt olyan orvos ismerőse is, aki azoknak a kényszermunkásoknak, akiket a frontra akartak küldeni beadott egy injekciót, amitől másnapra feldagadt a lábuk és kórházba kellett szállítani őket, ezzel elkerülve, a mozgósítást. És a náci egyenruhában való menekítés sem feltétlenül nagyotmondás, még ha nem is Kohn maga tette ezt, hanem barátai, beosztottjai. Természetesen, hogy a történetekből mennyi történt pontosan úgy, ahogy a hálás, esetenként még gyermek túlélők évtizedek távlatából emlékeztek rá, nehezen tisztázható.
Alföldi a nyomozati iratok alapján 1944 november végén jelentette fel társát. A Király utcában reggelre meg is jelentek a nyomozók, majd pár nappal később öt fegyveres a Csángó utcai üzemben is. A bújkálók meg voltak győződve, hogy helyben agyonlövik őket, azonban mivel a szovjet hadsereg már nagyon közel járt a kiérkezők feltehetően nem mertek újabb tömeggyilkosságot elkövetni, amelyért hamarosan felelősségre lehetnek vonva. A bújkálók így lefizették a nyomozókat, akik elmentek. Kormost december 2-án fogták el, egy ismerőse pincéjében rejtőzködött. A titkosrendőrség az aktatáskájában több ezer üres nyilas párttagsági lapot talált. Egy svábhegyi hotelbe vitték, ahol napokig kínozták, verték, majd a Dunához szállították kivégzésre azonban – története szerint – a csoportjából kilépve egy hirdetőoszlop mögé bújva megszökött, majd ezután a háború végéig bújkált.10
A háború után Alföldi Béla Istvánt letartóztatták, és 1945-ben nyolc évnyi kényszermunkára itélték. Ténylegesen azonban csak 1955-ben került börtönbe. Az 1956-os forradalom idején kiszabadították a fogságból, és a neve a későbbiekben a kommunista propagandában, mint a (korabeli narratívában ellen)forradalom által az országra szabadított gonosztevő, Gestapo besúgó tűnik fel.11
Kormos Imre 1949-ig vezetett egy textilipari vállalatot. Szerette volna visszakapni a törökszentmikósi malmának működtetését is, azonban a hangulat már akkor is nagyon ellenséges volt a háború előtti isdőszak elitjével, valamint a malmokkal kapcsolatban már közvetlenül a háború után felmerült a közösségi tulajdonba vétel gondolata. Erről tanúskodik a Szabad Szó 1945. karácsonyán megjelent, mérsékelten ünnepi hangulatú cikke:
…A malmok kérdése ezzel, mégsem zárult le. A miniszterelnök megígérte a malmok szigorú ellenőrzését, mi azonban változatlanul a községi kezelésbe való vétel mellett szorgoskodunk. Hogy pedig erre milyen szükség van, álljon itt egy példa. Törökszentmiklós szinte pártkülönbség nélkül megkereste a Nemzeti Parasztpárt központját és mondták, hogy a törökszentmiklósi gazdák gőzmalmában az üzemi bizottság feltárta azokat a visszásságokat, amelyek Törökszentmiklóson, de máskor is tapasztalhatók. Eszerint a törökszentmiklósi malomban, miután azt a munkások rendbehozták, megjelent Kohn Imre főrészvényes és kapitalista módon át akarta venni a malom fölött az uralmat. Ezzel szemben sem a munkások, sem a helyi szakszervezet tagjai nem kívánják vissza a malmokba a régi urakat, sőt azt sem veszik szívesen, ha a régi malomtulajdonosok megbízottjai dirigálnak. Különösképpen Kronstein János, a tulajdonos által kijelölt igazgató működését kifogásolják. Nem szeretnék, ha a munkásság dolgába döntően beavatkoznának az új vagy a régi tőkések….12
A Rákosi rendszerben Kormos már csak ügyeskedéssel és kétes üzletekkel tudta fenntartani az életszínvonalát. Ekkor fogott a csempészésbe is. Az ötvenes években többször letartóztatták. 1954-ben árdrágítás vádjával hallgatták ki.13 Egy 1957-es vizsgálati jelentésben a következők olvashatók róla: Szorosan együttműködött Harald Holtzal, az osztrák nagykövetség munkatársával. Az ő segítségével csempészett csempészárukat az országba, és ezüsttárgyakat Magyarországról. Embereket csempészett át a határon Harald Holtz autójában és kémkedett az Egyesült Államok hírszerzése számára. Több alkalommal azt állította, hogy a Belügyminisztériumnak dolgozik,
Kormos neve Konopitzky szerint valóban többször felbukkan a Belügyminisztériumi aktákban, “szigorúan titkos” megjelöléssel. Az akták némelyikén a “Fekete Holló” fedőnév szerepel.14
1960-ban aztán Kormos Imre végleg elhagyta az országot. Egyszerűen vonatra szállt, és egy ismerőse15 igazolványával kiutazott Bécsbe és többé nem tért vissza Magyarországra. Budapesten maradt a családja, és a szeretője Gold Lenke is, aki két év múlva lányával Katalinnal követte őt. Kormosnak Bécsben is volt ugyan egy barátnője a szintén magyar Lusztig Margit, de őt elhagyta (a legendárium szerint a félemeleti ablakon kiugorva) Lenkéért, Lenke pedig a szintén Bécsben élő férjét Imréért.
A pár rövid idő elteltével Bécsben is megtalálta a számításait, ahogy Katalin fogalmaz “a szilárd egzisztenciát a meglévő csempészkapcsolataikra alapozták”. Hamarosan megnyitották saját, “Exkluzív Sportdivat” nevű üzletüket Bécs központjában, ahol sínadrágokat, anorákokat, esőkabátokat készítettek.
Kohn (Kormos) Imre, 1969-ben vesekőgyulladás miatt került kórházba, ahol megműtötték, azonban a beavatkozás után tüdőembóliát kapott és meghalt. 72 éves volt. Halála előtt pár nappal azt mondta nevelt lányának: “72 év nem is olyan sok, de amit ebben az időben átéltem 200 évre is elég lenne”.16
És így a cikkem végéhez közeledve még néhány kérdés, ami vélhetően az olvasókban és bennem is felmerült.
- A legnyilvánvalóbb, hogy hogyan lehetséges, hogy nem hallhattunk korábban Kohn/Kormos Imréről? (Természetesen lehetséges, hogy mások, hazai kutatók, történészek már írtak róla, azonban én még nem találkoztam korábban a nevével. Ha valaki mégis tudna ilyenről, kérem kommentben jelezze!)
- Mi igaz és mi legenda a II. világháború alatti tevékenységéből? (Természetesen ha csak a töredéke valós az állításoknak az is csodálatra méltó!)
- Milyen kapcsolata volt az állambiztonsági szervekkel a háború után? Valóban az Egyesült Államoknak kémkedhetett, esetleg kettős játszmát játszott és így juthatott ki viszonylag akadály nélkül Bécsbe is?
Mindezeknek a tisztázásához további kutatásokra lesz szükség, amit lehetőségeimhez mérten igyekszem is folytatni. Remélhetőleg hamarosan pontosabb képet kaphatunk Kohn Kormos Imre kivételes élettörténetéről.
1Tiszaföldvári születési anyakönyv 1897/61.
2Hámori (Kohn) Zsuzsa közlése George Pick részére 1995-ben. In.: Natasa Konopitzky: “I\’m lucky that I\’m always lucky …” Imre Kormos. Hero and Scoundrel
3Kormos Imre mint a Törökszentmiklósi Gazdák Gőzmalma Rt. törökszentmiklósi cég képviselőjének aláíráshitelesítési jegyzőkönyve. Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_VII_243_a_1946_00706
4Hámori (Kohn) Zsuzsa közlése George Pick részére 1995-ben. In.: Natasa Konopitzky: “I\’m lucky that I\’m always lucky …” Imre Kormos. Hero and Scoundrel
5U.a.
6 Portrait of Imre Kormos (Kohn), who ran four factory safe houses in Budapest, where 1100 Jews were protected during the raids and deportation actions of 1944. Url: https://collections.ushmm.org/search/catalog/pa1054709
7U.a.
8Világ 1946. november 12. 4. oldal
9Natasa Konopitzky: u.a
10u.a.
11pl.: Fasiszta terrorlegényeket, nyilasokat, háborús bűnösöket, rablókat, gyikosokat szabadítottak az országra. Délmagyarország 1958. augusztus 17. 2. oldal
12Nem kell a malmokat községi kezelésbe venni? Szabad Nép 1945. december 25. 3. oldal
13Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU BFL – XXV.4.a – 1290 – 1954
14Natasa Konopitzky: u.a.
15Szintén családi anekdota, hogy az ismerőst Tiszta Jánosnak hívták, és mikor a vonaton ellenőrizték az iratait, a nevét kérdezve annyit válaszolt, hogy “Tiszta vagyok, pedig tegnap még Kormos voltam”
16Natasa Konopitzky: u.a.
